←  Job (29/42)  →
1. Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:
2. Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!
3. Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;
4. A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5. Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
6. Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7. Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8. Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.
9. A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10. A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11. Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.
12. Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16. A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17. Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18. Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19. Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20. Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.
21. Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22. Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.
23. Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24. Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25. [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
←  Job (29/42)  →