←  Job (27/42)  →
1. Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:
2. Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,
3. Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;
4. Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!
5. Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.
6. Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.
7. Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.
8. Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?
9. Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?
10. Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?
11. Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.
12. Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!
13. Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:
14. Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.
15. Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.
16. Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:
17. Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.
18. Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.
19. Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.
20. Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.
21. Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.
22. [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.
23. Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.
←  Job (27/42)  →