←  Job (14/42)  →
1. Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.
2. Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
3. Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
4. Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
5. Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
6. Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
7. Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.
8. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
9. A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
10. De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?
11. Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
12. Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.
13. Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
14. Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
15. Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
16. De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
17. Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.
18. Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;
19. A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
20. Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.
21. Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.
22. Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.
←  Job (14/42)  →